A székesfehérvári Árpád Szakképző Iskolában rövid időn belül egymás után két tragédia is történt. Tavaly decemberében az egyik diákjuk a vonat elég ugrott, idén januárban egy másik tanulójuk pedig diáktársai és tanárai szeme láttára ugrott le az intézmény harmadik emeletéről. Vajon mi kell ahhoz, hogy egy 17 éves gyermek meg merje ezeket tenni? Itt az idő észrevenni a fiatal felnőttek segélykiáltásait, hogy elkerülhessük az ezekhez hasonló eseteket.

Napjainkban egyre több teher nehezedik egy éppen a felnőtté válás küszöbén álló tinédzserre. Ebben a korban számít talán a legjobban a környezet véleménye. A pozitív vagy negatív visszajelzések formálják a nebulót érett felnőtté. A környezetétől – akik nem csak a barátai – kapja meg azokat az impulzusokat, aminek köszönhetően hangsúlyt fektet a tanulásra, mindig időben kikapcsolja a számítógépet, megtalálja a saját stílusát és beilleszkedik az őt körülvevő közösségbe. De természetesen, mint az éremnek, így ennek is két oldala van.

Mi van akkor, amikor a környezet elutasítja akár szem-, haj-, bőrszín vagy teljesen más okok miatt az adott személyt? Milyen hatással van ez a gyermek lelki állapotára? Hiszen az ember egy érző lény. Bármilyen impulzus éri őt, az különböző érzelmeket vált ki benne. De miknek kell történni ahhoz, hogy egy fiatal lélek, aki előtt ott az egész élet úgy döntsön, hogy „Köszönöm, nem kérem” és egyszerűen a vonat elé ugrik. Mi elől menekül az, aki abban látja a megoldást, hogy leugrik a harmadik emeletről?

Valószínűleg a kiközösítés enyhébb, gyenge változatait mindenki megtapasztalta gyermekként. Milyen rossz is volt, mikor a lányok, vagy a fiúk nem vettek be a bandájukba, és mi a padban ülve bosszankodtunk, hogy mi miért nem tartozhatunk közéjük? Ha szerencsések voltunk, akkor ez a bojkott napokon belül feloldódott és mi is szerves részévé lettünk a közösségnek. De ennek egy súlyosabb esete az, amikor akár egy egész osztály, vagy iskola közösít ki valakit.

„Miért nem vagyok olyan, mint a többi? Bárcsak én is >>normális<< lennék!” – ilyen és ehhez hasonló gondolatok fordulhatnak meg egy kiközösített diák fejében. Gondoljunk bele, hogy mekkora lelki teher lehet nap, mint nap azt hallani, hogy megszólják valakinek az öltözködését, hajszínét, stílusát vagy éppen szexuális beállítottságát. Te, hogy éreznéd magad, ha minden reggel megkapnád több száz embertől azt, hogy milyen csúnya vagy?

Az ilyen szituációkban szenvedő diákok naponta 8 órát töltenek az őket kiközösítő személyek társaságban. Óriási frusztrációt kelthet bennük akár egy kis pletykálás, vagy órai levelezés, hiszen joggal gondolhatják, hogy már megint róluk van szó, már megint róluk súgnak össze a hátuk mögött. Szinte alig várják már, hogy megszólaljon a csengő és kiszakadjanak a pokolból. Viszont a technikai fejlődésnek köszönhetően a piszkálódások már az iskola után is tudnak folytatódni. Közösségi oldalakon, SMS-ben és Viberen is különböző bántó, sértő üzenetekkel találhatják magukat szemben szenvedő alanyok. Ezzel az az érzés alakulhat bennük ki, hogy iskolán kívül, vagy éppen a saját szobájukban sincsenek biztonságban.

A sorozatos elutasítások, kiközösítések és piszkálódások komoly lelki töréseket okozhatnak a fiatalok körében. Ez az a kor, amikor nagyon fontos a társadalom visszajelzése, hiszen így alakul ki a személyiségük, önbecsülésük. Ha pofonzápor közepén állnak, és így alakítanak ki egy képet magukban saját magukról, akkor előbb utóbb elhiszik, hogy a környezetüknek van igaza – holott ez koránt sincs így. Elhiszik, hogy nem érnek semmit, hogy az életük hiába való, hogy csak porszemek, hogy belőlük sose lesz semmi. Amikor ezek összeadódnak, akkor következhet az öngyilkosság gondolata.

Érvágás, önmarcangolás, öngyilkosság. A legdurvább jelei annak, hogy valami nincs rendben. Míg előző nem feltétlen halálos, utóbbit nagyon kevesen élik túl.

Az ilyen cipőben járó fiatal felnőttek általában küldenek apró jeleket, hogy valami nincs rendben. A tanulmányi eredmények feltűnően gyors romlása, a viselkedés megváltozása, a zárkózottság mind arra utal, hogy valami nincs rendben. Ezekben az esetekben fontos szerep jut a tanároknak, de még inkább a szülőknek. Időben kell felismerniük a helyzetet és a megfelelő eszközökkel visszaszorítani a diszkriminációt. Ha bántalmazás is történik, akkor egy fokkal könnyebb a helyzet megoldása, hiszen a rendőrséget, hivatalos szerveket be lehet vonni az ügybe, de egy lelki terrort csak pszichológus vagy hosszú évek fáradságos munkájával lehet feloldani.

Azok, akik pedig nincsenek ilyen helyzetben és bántalmazást, fenyegetést, egyfajta terrorizálást tapasztalnak környezetükben, fontos, hogy jelezzék és időben felhívják rá a figyelmet, hiszen ezzel akár azt is megelőzhetik, hogy tovább gyarapodjon a diákok körében elkövetett öngyilkosságok száma.

A társadalom és egy kisebb csoport – például osztály – viszonya nagyon tanulságos. A csoport mindig igazodik a társadalomhoz. Vagyis ha divat a homofóbia, a cigányüldözés, a nőelnyomás, akkor ezt a divatot a közösség is magára érvényesnek fogadja el, és így kezdi kiközösíteni az éppen aktuális divatnak megfelelő személyeket. Ebben az esetben az egyetlen lehetséges és egyben legnehezebb megoldás az, ha kiszakítják az elszenvedőt a közösségből, de sok esetben egy hosszas beszélgetés, szembesítés is célravezető lehet.

Ne feledd, csak rajtunk múlik, hogy mikor állítjuk meg a folyamatot.